Bodrogkisfalud

Weboldal

A Bodrog partján fekvő Bodrogkisfalud első említése 1220-ra nyúlik vissza. Az első források Kysfalud névalakban említik. Az idők folyamán a falu neve: Kysfalud, Kysfalwd, Kis-Falud, Bodrog-Kisfalud, Bodrogkisfalud. A Kisfalud név a falunak viszonylagos csekély kiterjedésére, méretére, míg a Bodrog- előtag a Bodrog folyó mellettiségre utal. A falut 1660-ban Révfalunak is hívták. Az 1950-es évek erőszakos községegyesítésekor Bodrogkisfalud és Szegi Bodrogszegi néven egyesült, a Bodrogkisfalud nevet csak a rendszerváltás után 1991-ben kapta vissza, amikor Bodrogkisfalud és Szegi újra különvált.

Társadalomtörténet
A településre a Buthkai család nyert adománylevelet II. András királytól. 1317-ben a falu egy része már egyházi tulajdonban volt, a káptalan megszerezte a bortized-szedés és a gabonadézsma-szedés jogát.
1456-ban a Palócziaknak is volt részbirtokuk Kisfaludon, melyet a Dobiaknak és a Monkiaknak elzálogosítottak. A település 1459-es oklevél szerint felében már Tokaj tartozéka volt.
A mohácsi csata és a kettős királyválasztás után Zemplén a hadműveletek valóságos országútja lett. Az 1560-as években a török csapatok támadásai egyre gyakoribbá váltak. 1567-ben a Zemplén alsó vidékét és a hegyalját pusztították végig. A török által felégetett és pusztává lett falvak között szerepelt Kisfalud is. A lakói egy részét a török rabszíjra vetette, másik része valószínűleg a Bodrog árterében lévő nádasokba talált menedéket, a törökök elvonulásáig. Az életben maradt lakosok 1567-ben visszatértek falujukba és hozzákezdtek a romeltakarításhoz.
A Rákóczi-szabadságharc első éveiben a települést egyre kevesebben lakták. Az 1710-es években lakatlan pusztává vált a falu, de az évtized végén megindult az újranépesítése magyar, szlovák és ruszin telepesekkel. A kisfaludi zselléreknek és jobbágyoknak a szőlő nyújtott megélhetést, gazdasági gyarapodást.
A XVIII-XIX. században a katonákról a városok és falvak lakosainak kellett gondoskodni (elszállásolás, a szálláshely berendezése, fűtése, a katonák élelmezése, a lovak takarmányozása). A porció mértéke egységes volt, de a katonaság egyre töbet követelt. Ez volt a kisfaludi lakosságra nehezedő legnagyobb teher. 1839-ben építettek a faluban katonai raktárat, ahonnan a katonai élelmezést teljesítették. 1840-ben katonai őrházat is felhúztak.
Kisfaludon nem jött létre széles nemesi réteg, gyakorlatilag kisnemesek voltak, akik dolgoztak saját szőlőjükben. A faluban ők töltötték be a kisszámú értelmiségi és hivatalnoki pályát (jegyző, tanító, tiszttartó, gazdatiszt). Az 1848-as áprilisi törvények megfosztották őket nemesi előjogaiktól, ami azt eredményezte, hogy beolvadtak a parasztságba.
A társadalom külön csoportját alkották a zsidók. Kisfaludon 1725-ben találkozunk az első zsidó lakossal. Ettől kezdve a településen egy-egy zsidó család jelenléte folyamatos volt. A zsidóság kitűnő alkalmazkodóképességének köszönhetően hamarosan beépült a szőlő- és borgazdasági komplexumba. E foglalkozások mellett a pénz- és hiteltevékenység, a fuvarozás, a kereskedelem stb. növelte a zsidók tőkefelhalmozását. A reformkorban segítették a településen a tőkés fejlődést.
A településen a XIX. század közepéig az úgynevezett iparosok kis számban voltak jelen. Munkájuk alapvetően a szőlőműveléshez kötődött (hordók, prések, kéziszerszámok, karók stb. készítése).


Népesség
A XVI-XVII. századi dicajegyzékek alapján csak következtetni lehet Kisfalud lélekszámára. Az előforduló nevek eredete szerint jórészt magyar jobbágyok lakták. Az 1710-es években új betelepülők érkeztek a faluba, akik 1719-től kezdtek vezetni községi protokollumot. A szlávok, rutének a XVIII. század végére már jórészt beolvadtak a magyarságba. Az 1760-as évek elején a kisfaludiak a határ kicsinysége, a nagy katonai terhek miatt tömegesen hagyták ott falujukat. A XVIII. századi nagy járványok elkerülték ugyan a települést, de pl. 1788-ban az éhínség szedte áldozatait.
Magyarországon először II. József rendelt el népszámlálást 1784. július 16-án. Kisfaludon 151 házban 252 család élt, ami 964 fős lélekszámot jelent. Az 1800-as évek első évtizedeiben jelentős népesség csökkenést okozott az éhínség, a nagy úrbéri terhek, a gyakori járványos megbetegedések (himlő, tífusz, vérhas, gümőkór stb.), a nagyszámú csecsemőhalálozás.
A XX. század első évtizedeiben a gazdaság stabilizálódása, a közegészségügyi állapotok és az életkörülmények viszonylagos javulása, a járványok visszaszorítása hozzájárult a népességnövekedéshez. A háború után a kisfaludi lakosságot érzékenyen érintette az oroszok által elhurcolt lakosok nagy száma. Napjainkban lassú népességcsökkenés tapasztalható.


Közigazgatási változások
Bodrogkisfalud a XIX. század végén még a Bodrogkeresztúri körjegyzőséghez tartozott, majd 1902-ben körjegyzőségi székhely lett a tanácsrendszer megalakulásáig. Többszöri átszervezés után 1991-ben kapta vissza Bodrogkisfalud a nevét és önállóságát.


Híres szülöttek

Kassai József
1767. március 15-én született Bodrogkisfaludon. Iskolai tanulmányait a helyi katolikus felekezeti iskolában kezdte. 1778-ban a tokaji piaristákhoz került, majd Kassán Baróti Szabó Dávid tanítványa volt. 1787-től mint az Egri egyházmegye kispapja Pesten tanult teológiát.
Itt az ország különböző részeiből összegyűjtött ifjak között győződött meg arról, hogy a magyar nyelv kiejtésében, szókincsében, szólásaiban vidékenként jelentős különbség van. Ez adott neki ösztönzést tájszavak gyűjtéséhez és lexikográfiai jegyzékek készítéséhez.
1832-ben levelező tagja lett a MTA-nak. Nagy szótáríró és nyelvtudós volt.

Seemann Gábor
1854. június 18-án született Bodrogkisfaludon. Budapesten 1877-ben mennyiségtan-természettudományokból tanári, 1896-ban felsőkereskedelmi iskola szaktanári oklevelet szerzett. Homonnán volt nevelő, majd Kassán, Sárospatakon elemi iskolai tanító, 1886-tól a szombathelyi polgári iskola igazgatója. Földrajz, fizika és kémia tárgyakból tankönyveket, valamint ifjúsági elbeszéléseket írt. 1928. február 29-én Seemann Gábor volt az, aki röviden leírta szülőföldje történetét. 1928. május 30-án halt meg Szombathelyen.

Prohászka József
Bodrogkisfaludon született 1885. szeptember 22-én. Ungváron az agyagipari iskolában tanult, majd a Képzőművészeti Főiskolán Balló Ede és Pór Bertalan tanítványa volt. Arcképeket, tájképeket festett naturalista stílusban. 1949-ben és 1964-ben a kecskeméti Katona József Múzeumban volt gyűjteményes kiállítása. 1964. augusztus 11-én halt meg Kecskeméten. Művei láthatók a Szépművészeti Múzeumban és a Fővárosi Képtárban.